KRITIKA: Filmszakadás
Zoltan70: Filmszakadás - szellemidézés - 2014.05.28. 16:05
  • Szerintem
  • Szerintetek
    0/10

A fővárosban az a nagyon jó, hogy minden szegletéből csurog a kultúra – pincékben, galériákon, klubokban és lakásokban, ha kell, ha nem. De ez kell. Ez a Filmszakadás. Ez jó és ezért szükséges.


Előadóestnek készült – de izgalmas előadássá nőtte ki magát az a kétszereplős, egyfelvonásos mű, amely Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán viszontagságos kapcsolatát mutatja be, két remek színész közvetítésével. A fiatalok – Básti Andrea és Barna László – fogták a két művész életírását, a Ködszurkálót, és a Parancsolj, tündérkirálynőm!-et, valamint irodalmunk legszebb verseit, és Kardos László dramaturg vezényletével, ritka jó érzékkel, minden didaktikától mentesen fésülték egységes, tartalmas egésszé a matériát. Szinte észrevétlenül, sokszor mondat közben váltanak át prózáról versre, majd vissza, vagy kapcsolnak át egy másik költeményre; még A kis herceg is felbukkan a szövevényes gondolatok között – „akinek van füle a hallásra, hallja!”. Az idősíkban való ugrálás is fokozza a feszültséget, amikor Ruttkai már csak a képzeletében hallja Latinovits hangját - az előadás fontos kellékéből, egy televízióból -, párja még utána is megjelenik a színen, de ez nem zavart, inkább élénk figyelmet vált ki a nézőkből.


Létező, ismert művészeket mindig nagy kihívás megjeleníteni, főleg ha az adott színésznek vajmi kevés köze van nagy elődjéhez. De itt nagyon szerencsés a helyzet: Barna László már puszta megjelenésével, hanghordozásával is képes megidézni a mindig depressziós, nyughatatlan Latinovitsot, Básti Andrea pedig percről percre olvad eggyé Ruttkaival, szép orgánuma, tökéletes, Ruttkait idéző beszédstílusa, finom, nőies megjelenése, lágy, mégis határozott gesztusai addig érlelik alakítását, míg a végén már semmi kétség nem marad: ő maga Ruttkai. Nem csupán játssza – éli is a szerepet. Bármit képes megmutatni az érzelmi skálán, szenvedélye nem ismer határokat – hús-vér színészből van összegyúrva. Amikor a játék végén ott áll a nagy művésznő portréja alatt – nem fér hozzá kétség: ő van a képen. Intenzitásában Barna sajnos nem mindig képes vele lépést tartani, de olyankor is alázatosan, figyelőn van jelen. Adottságával, és annak kihasználásával nyeri meg a csatát, Básti pedig tehetségével, rátermettségével és szuggesztív személyiségével.


Mert csata ez – két ilyen színészt megjeleníteni: harc velük és ellenük, téren és időn át. A film ugyan elszakad, de a nézőben pereg tovább a mozi: két kivételesen nagyszerű művész portréja, végzetes szerelme, vetélkedése, gyűlölete, szenvedélye és tipródása – valamint egy gyönyörű atmoszférájú, hangulatos szellemidézés, könnyek, verejték, magány, bánat és csalódás forrasztja össze ezt az előadást – egy igazi férfi, és egy gyönyörű, ízig-vérig (színész)nő megformálásában. Azt hiszem, sokat fogunk még róla hallani.


 


Papp Zoltán

Szólj hozzá
Tovább a falamra
hirdetés