Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy az elsők között nézhettem meg az Equust a Thália színházban. Bevallom, két dolog keltette fel leginkább az érdeklődésemet az előadás iránt: az egyik maga a darab, mivel még sosem láttam (viszont sokat hallottam róla) a másik pedig Alföldi Róbert alakítása pszichiáterként.

Általánosan elfogadott igazság, hogy egy darabnak kell a bemutató után némi idő, legalább néhány előadás, hogy „összeérjen”, hogy igazán jó legyen. Véleményem szerint ez a tétel igaz is volt, meg nem is az Equus bemutatójára. Ez a kettős érzés leginkább a két felvonás különböző hatásában jelent  meg számomra.

A darab közel sem egy egyszerű, „szájbarágós” történetet mesél el, inkább érdekes, elgondolkodtató kérdéseket tesz fel nézőjének vallásról, szenvedélyről, szülői felelősségről, arról, hogy létezik-e egyetlen helyes megoldás, egyetlen igazság egy elsőre egyértelműnek tűnő kérdéssel kapcsolatban. Mindezt egy zavart, egyetlen éjszaka alatt hat lovat megvakító 17 éves fiú és egy neves pszichiáter „harcán” keresztül, amit egymással, de főleg önmagukkal vívnak.

Az első felvonás egy része számomra rácsodálkozással telt: rengeteg nagyszerű ötletet láttam a darab megvalósításában. Tetszett, hogy az éppen nem játszó színészek is szem előtt maradtak a színpad előtt elhelyezett székeknek köszönhetően, így nagyon hamar bevonhatóak voltak egy-egy jelenetbe, ami még dinamikusabbá, izgalmasabbá tette az előadást. A lovak ötletes, beöltözött emberek formájában való megjelenítése is sokat segített a darab befogadásában. Kiválónak találtam a díszletet is, ami tökéletesen illett az előadáshoz, ráadásul a hol átlátszó, hol tükörként viselkedő hátsó fal fontos szerepet is játszott mindkét felvonásban.

A színészek játéka magával ragadó volt. Remekül tudtak együttműködni nemcsak egymással, hanem a „lovakkal” is. Alföldi tökéletes természetességgel hozta a tapasztalt, magabiztos pszichiátert, akinek felkelti az érdeklődését a 17 éves fiú nem mindennapi esete. Szamosi Donáthot most láttam először színpadon és számomra nagyon meggyőző volt a zavart fiú szerepében, alakítása se sok, se kevés nem volt, pedig ez a szerep mind a kettőnek a veszélyét magában hordozza. Akkor is érezni lehetett a jelenlétét a színpadon, amikor éppen nem játszott. Kútvölgyi Erzsébet és Kőszegi Ákos szülőpárosa jól érzékeltette, hogy milyen szerepe is lehetett a szülőknek a fiú sorsának alakulásában. Az Anya vallásos, aggódó, de elnéző nevelése és az Apa szigorú, elutasító, komoly ellentmondásba keveredő viselkedése rendkívül hatásosan jelent meg a színpadon.

Az előadás igazi élményét nekem a második felvonás adta. Ezalatt éreztem többször is azt, hogy már most is „összeért” az előadás. Komoly hatással tudtak lenni rám, néha izgultam, néha megkönnyebbültem, máskor pedig szabályosan féltem. Mindezt a színészek játéka és az ötletes rendezés együtt tudta kiváltani belőlem, véleményem szerint hatásvadászat nélkül.

Biztos vagyok benne, hogy az idő előrehaladtával ez az előadás csak még jobb lesz, így annak, aki érdeklődik az elgondolkodtató darabok iránt, mindenképpen ajánlanám, hogy nézze meg az Equust a Tháliában.