KRITIKA: Múzeum + program az MNG-ban
Ildiko2: Épületmonológ 1. A Magyar Nemzeti Galéria - 2015.03.13. 15:03
  • Szerintem
  • Szerintetek
    0/10
2015. március 9-én az Építészeti Filmnapok keretében mutattákbe az Urániában a Kultúra Katedrálisai c. filmet. Ha az épületek beszélni tudnának, vajon mit mesélnének rólunk? Az „épületek lelkéről” készített térhatású filmes projekt hat különböző ikonikus épületet mutat be hat elismert rendező vizuális és művészeti megközelítésében. A hét elejei filmélmény inspirációt jelentett, hogy a csütörtöki Múzeum+ programot a Magyar Nemzeti Galériában az épület nézőpontjából írjam meg:

 


A Magyar Nemzeti Galéria vagyok.  Egy épület, sok képpel. Naponta jönnek hozzám látogatók, a többségét soha többé nem látom újra.  Megnézik a képeimet, majd elmennek. Jönnek, néznek, elmennek. Így megy ez már sok-sok éve. Nagyon sokan megfordulnak a falaim között. Ők elmennek, én maradok. Ahogyan itt maradnak az Állandó Gyűjteményem festményei és műalkotásai is. Vannak képek, akik hosszabb-rövidebb ideig a falaim között tartózkodnak, majd utána tőlük is örökre búcsút veszek. Megszoktam, hogy csak magamra számíthatok.


Egy középület vagyok, és így van nappali és esti életem is. A hétfőket nem szeretem, olyankor olyan üresnek érzem magam. Zavar a csend. Nem hallom a megszokott lépéseket, beszélgetéseket. Hiányzik a duruzsoló tömeg. Kedden reggel mindig izgatott vagyok. Egy új hét indul! Ám ha eljön az este, a termeim kiürülnek, a villanyt lekapcsolják és nekem jut időm feldolgozni az aznapi élményeimet. Látok magányos idős urakat, fiatal szerelmespárt, öregedő nőket, párosával járó férfiakat, nagy csoportban közlekedő turistákat, iskolai csoportokat. Ők a képeimet nézik, én pedig őket.


Március 12-én nem kapcsolták le a villanyt 6 órakor. Az egyik kedves ismerősöm (Szépművészeti Múzeum) bezárása után  én fogadtam be a Múzeum + programját. Most debütált a falaim között az esemény. Nagyon izgultam, hogy fog sikerülni az este. A ruhatárosok szerint – akik persze mindig pontosan tudják hány fő tartózkodik az épületben - olyan 500 főre rúghatott az aznapi vendégseregem.


Vannak, akik azt gondolják, ilyen estekkor nem vagyok más, csak egy kultúrpláza. Vannak, akik szintén ezt gondolják, csak nem teszik elé a „csak”-ot. Valóban, az esti kivilágításban, a nézgelődő, lődörgő emberek felidézhetik a plázák windowshoppingoló társaságát. Akadnak olyanok is, akik szerint nem is kultúrpláza vagyok, hanem kultúrfitnness terem, mert itt a műalkotás-befogadási erőnlétet lehet fokozni. Igaz, tényleg szinte futó(gép)szalagon jönnek egymás után a programok, ember legyen a talpán, aki háromnál több eseményt be bír fogadni és végig tud állni! Ráadásul még az időszakos kiállításomra is jut ereje!


Nem kevesen tekintenek rám úgy, mint egy elit házibuli helyszínre. Leülnek a lépcsőimre, a csarnok büfévé alakul, a Csontváry pihenő chillout helyszínné.  Poharaikat szorongatják, egyre jobban oldódik a szorongásuk is: beszélgetnek, nevetgélnek. És mint minden házibuliban, a legjobb társaság mindig a konyhában verődik össze. A büfé kiváló helyszín beszélgetésre, és finom falatok elfogyasztására.


Vannak, akik ide szervezik randevúikat. Végül is, tényleg olyan vagyok mint egy pláza, annyi különbséggel, hogy a kirakatok helyett festmények díszítenek.


Vannak, akik nem értik, hogy csütörtök este hogy’ nem fáradtak az emberek. Hogy tudnak este tízig pörögni a programjaimon? Azok, akikben ez felmerül, valószínű másfajta munkát végezhetnek, mint az én törzsközönségem.


Szeretem, hogy az esti programjaimon megforduló vendégek extravagánsan öltöznek. Ma is láttam a sárga sálas fiatalembert. Ő kérem, egy jelenség. Most is sok érdekes szabású szoknyát, csizmát és táskát vizsgáltam meg. A nőknek nehezebb kitűnniük. Kicsit olyan volt az esti női közönségem, mintha itt mindenki fiatal művészettörténész lenne, vagy a Képzőművészeti Egyetemre járna. Látom, hogy mindenki tudatosan öltözteti magát. Igaz, ilyen szép portrék közül kilógna a kommersz.


Szomorú vagyok, amikor azt mondják, lábszagú az időszaki kiállítótermem. Nem lábszag az, csak a légkondícionáló berendezést nem tisztítják olyan gyakran, mint ahogy az szükséges lenne. De majd egyszer erre is jut elegendő idő és figyelem.


A Magyar Nemzeti Galéria vagyok.  Egy épület, sok képpel. Naponta jönnek hozzám látogatók, a többségét soha többé nem látom újra.


 


Tóth Orsolya képei az eseményről:


https://www.facebook.com/szinhazkolonia


 


Szöveg: Csikós Ildikó

Szólj hozzá
Tovább a falamra
hirdetés