Az első felvonást végigbőgtem, a másodikat nevettem, a harmadikon szorongtam. Röviden így foglalhatnám össze, milyen hatással volt rám az Egyszer élünk…című előadás, amit a színházkolóniásokkal egy hideg téli vasárnap délután néztünk meg a Nemzeti Színházban. Egy biztos: nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen katartikus élményem prózai színházban.

„Tudod fiam, mi kulákok voltunk…Éjt nappallá téve dolgoztak a szüleim..ugyanúgy, mint a napszámosok….mindenünket elvették: a földet istállóstul, gazdasági épületestül, a jószágokat, a házat, a bútorokat...Az édesapámat anyám jól felöltöztette, a legmelegebb kabátját adta rá, de hallottuk, hogy pár nap után már el kellett adnia, hogy élelem után jusson….Egy társa jött vissza, ő mesélte:  apa egyik este leült az ágyára, reggel már nem ébredt fel….Nagymamáékat kitelepítették Németországba…Az volt a szerencsénk, hogy nálunk tiszteket szállásoltak el, akik azért nem mertek hozzánk nyúlni: amikor az egyik fiatal molesztálta anyádat, egy idősebb tiszt leállította…”

Nem, ezek nem az előadásból kiragadott részletek, hanem sváb, katolikus, kulák (milyen „besorolást”hagytam még ki…) nagymamám történetfoszlányai….Most értettem meg igazán, miért mesélt ezekről az időkről -unszolásom ellenére is- ilyen keveset. Hát ki akar erre emlékezni, feltépni folyton a sebeket? Azt hittem, neki is könnyebb, ha kibeszéli, de most már tudom, hogy ezt nem lehet…ez annál sokkal-sokkal nagyobb nyomot hagy a lélekben, testben, szellemben…

Bocsánat a kitérőért, csak hát az előadás kihozta belőlem….A beharangozókhoz („..igaz történeten alapuló darab szerelemről, hazaszeretetről, vakhitről, a XX. századi Magyarországról. Ahol egy rózsaszál szebben mesél, ahol az élők emlékeznek, ahol a haza még Tündérországnál is szebb, és ahol a hihetetlen mindig valósággá válik. Ahol élned, halnod kell – kivéve, ha az ország vagy más ország diktátorai másképp döntenek.”) képest számomra sokkal konkrétabban jelent meg az előadásban az orosz megszállás, a kihurcolások, a gulág borzalma, a kommunizmus rémuralma…a népirtás -legyen az holokauszt vagy kényszermunka-tábor- értelmetlensége. Kényes témák, a legtöbbször szerintem nagyon elfutnak egyik, vagy másik végletbe…de itt annyira tökéletes egyensúlyban volt minden….Nem szájbarágósan, nem eltúlozva…inkább „csak” a mindennapok szintjén, reálisan  (persze a színházi felnagyításon túl) megmutatva.

Édes (nem tudom más szóval kifejezni az érzést…) momentum volt számomra a humor állandó jelenléte. Állandó jelenléte, és tökéletes aránya: mindig feloldotta a majdnem feloldhatatlant…. A falu színjátszó körének bájos készülődése, lelkesedése a János vitéz előadása kapcsán, a táborban lévő falusiak „szerencsétlenkedése” az élet-halál harcban, a szabadulás küszöbén, és végül a „tanok” nevetséges jellegének kijátszása…

A színészek játékának, az állandó színpadi jelenlétüknek, meg még sok mindennek köszönhetően gyönyörűen „felvázolódtak” a karakterek, jellemek, életutak. Nem voltak „kihagyott”, elfelejtett részletek, amik hiteltelenné és sántává tehették volna az előadást.

A színészek közül nem igazán tudnék kiemelni senkit, aki klasszisokkal jobb vagy rosszabb lett volna a többieknél. Annyira együtt volt a csapat (mind fizikailag, mind „fejben”), annyira jó volt a játékuk ritmusa, hogy minden egyes szereplőt kicsit megszerettem, megutáltam, szántam, és kíváncsi voltam valamennyiük további sorsára.

És gyönyörű-gyötrelmes-kellemes volt az élőzene, aminek műfaját sajnos abszolút –hozzá nem értőként, csak élvezőként- nem tudok beazonosítani (talán jazz és világzene…). És ugyanilyen sokat adó, hiteles volt a díszlet, aminél megint csak az arányosságot tudom a leginkább kiemelni: az első felvonás túlzsúfolt, szinte zavaróan giccses (pedig az egy lerombolt, kifosztott zsinagógát jelenít meg) díszletétől kezdve a „letisztult”, szürreális, „vonalas” táboron át a szürke, depresszív, önkényuralmi jelképekkel teletűzdelt díszletig. Mindhárom felvonás hangulatát meghatározta már a díszlet, amint felment a függöny.

Próbáltam mindent leírni, ami tetszett ebben az előadásban, de elfáradtam…J

Mindenképpen nézze meg, aki még nem látta! Ja, és a közel 4 óra előadáshossztól nem kell megijedni! Nem érezhető az idő…egyszerűen megáll!