KRITIKA: CHICAGO - Veszprémi Petőfi Színház
Ezra: Broadway Magyarországon - 2014.11.12. 23:11
  • Szerintem
  • Szerintetek
    0/10

Ha Chicago, akkor Bob Fosse. Nehéz tőle elszakadni, nehéz nem rá gondolni és őt idézni. A szövegkönyv társszerzője és az ősbemutató rendező-koreográfusa a darab minden ízét, színét színpadra varázsolta, a lehető legtöbb izgalmat és sziporkát megmutatta, ahogy a veszprémi sajtótájékoztatón elhangzott: Fosse megalkotta a tökéleteset, kihívás hát minden újítás. Nem véletlen az sem, hogy a musicalmágus halála után 10 évvel, a londoni westenden kizárólag az eredeti Fosse-rendezésben gondolkodtak, lépésről lépésre ugyanazt a koreográfiát követték, majd a siker őket igazolta, bizony, elavulhatatlan alkotás az eredeti. Az 1980-as magyarországi bemutatót több vidéki próbálkozás is követte, legutóbb Bozsik Yvette rendezése hívogatott kivételes sztár szereposztással, ám kevés olyan csalódás ért színházban, mint ez a verzió: mintha túl idegen lett volna a rendező-koreográfus számára a műfaj, annyira lapos, unalmas, sokszor zavaros jeleneteken ámultam. Hiába a sok neves és hiteles színművész, ha fantáziátlan, amatőr a kontextus. A még lelkemben tomboló lehangoló tapasztalat okán félve ültem be a veszprémi Petőfi Színház nézőterére, hogy Eperjes Károly első musical rendezését megismerhessem. A kételyeimet azonban észrevétlen sodorta el az előadás lendülete, így megélhettem életem legnagyobb színházi meglepetését is – figyelem, nagy szavak jönnek - : ilyen minőségi, szórakoztató, tartalmas musical előadást se itthon, se másutt nem láttam!


A musical Maurine Dallas Watkins újságíró azonos című színdarabján alapszik, aki korának, az 1920-as évek Amerikájának aktuális bűneseteit dolgozta fel vígjáték formában. Velma Kelly és Roxie Hart története tehát valós alapokon nyugszik, maga a riporternő tudósított a két „ártatlan” gyilkos tárgyalásáról, hangsúlyozva a szenzációhajhász média gátlástalan hatalmát. Az életből vett történetből 1926-ban színdarab, egy évre rá némafilm lett, 1975-ben Bob Fosse bemutatta a Broadway-n – a John Kander zeneszerzővel és Fred Ebb szövegíróval közösen megalkotott – musicalt, ami azóta a 3. legtöbbet játszott musical kicsivel elmaradva a Macskák és Az operaház fantomja mögött, 2002-ben pedig Hollywood is feldolgozta, Rob Marshall adaptációja ráadásul Oscar-díjat is érdemelt. A diadalmenetnek hála nincs ember ki ne ismerné a történetet, nem is bocsátkoznék a szituációk boncolgatásába, sokkal fontosabb, hogy miben más a legújabb, veszprémi előadás.


Vetítéssel indul, vetítéssel zárul. Rendezői koncepció, ez hivatott hangsúlyozni a mű üzenetét, ha az egyszerű néző értő figyelmét elvitte volna az önfeledt szórakozás lendülete. Formabontó, és megkockáztatom, hogy felesleges sokkolás. A három finálé emocionálisan élesen különválik, előbb örömujjongó tapsban törnénk ki, majd inkább a székünkbe roskadunk könnyes szemekkel, végül enyhe dühvel mélázva csapkodjuk tenyerünket, már-már sajnálva a gárdát, amiért egy ilyen nagyívű show után kénytelenek gospelkórusként felsorakozni, kizárólag azért, hogy a rút valóság fájdalmas üzenetével, és ne egy könnyed este emlékével távozzunk a teátrumból. Mindenki döntse el maga, hogy számára szükséges –e, hasznos –e pár perc alatt átszáguldani egy teljes kört az óriási érzelmi hullámvasúton. Kétségkívül a rendhagyó finálé az, ami először az ember eszébe jut, ha az előadásra gondol. Rögtön ezután következik egy szívet melengető érzés kíséretében a színészek felidézése. Volt szerencsém mindkét szereposztás munkáját szemügyre venni, és jelen esetben végre nem kell féltenem a mindenkori nézőt, hogy „rossz”, azaz gyengébb szereposztást foghat ki gyanútlanul. A két csapat más-más erősségeket hordoz, de mindenképp ki kell emelni Trokán Anna és Szűcs Krisztina kettősét. Egyetlen Velmaként Trokán Anna az utolsó percig intenzív játékkal uralja a teret, profi szinten, remekül mozog, és még nagyszerűbben énekel, Velmája mocskosan vérbő és átütően szellemes. Tökéletes partnere Szűcs Krisztina, aki okosan építi karakterét az előadás folyamán, fesztelen és természetes, szembetűnő, mennyit dolgozott rajta a színésznő, hogy Roxie a szemünk alatt változzon álmodozó kisvirágból tetterős revütáncosnővé. Halas Adelaida egyszerűbben közelítette meg ugyanezt a szerepet, személyisége nem sokat fejlődik, az első perctől agresszív, ami mind az éneklésére, mind a játékára rányomja a bélyegét, hangja kevésbé passzol Trokán orgánumához. A táncos képességek különbségeit viszont okosan áthidalta a koreográfus a duó fináléjában, ez a barátnőként nevetgélős charleston újszerű és sokkal kedvesebb lezárást – avagy bevezetést – ad kettejük történetének. Miller Zoltán lassan oldódva, ám magabiztos játékkal egy színesebb, összetettebb karaktert teremt, Szeles József Billy Flynn-je tiszta rajzolású 007-est kelt életre, akinek technikailag a dalok jobban állnak, mint Millernek. Igazi meglepetés volt Csarnóy Zsuzsát ilyen dögös, kemény Morton mamaként megismerni, finom humort tudott csempészni a prózai jelenetekbe. A másik mama, Módri Györgyi, nemcsak remek, stílusos szólóival, hanem karcosságával is kitűnt, még erősebb nővé téve a börtön királynőjét. Amost és Fredet, Roxie életének két szerelmét, felváltva játssza Máté P. Gábor és Nagyhegyesi Zoltán, mindkét alakítás nagy élmény, de Nagyhegyesi celofánsága meghatóbb, Máté P. Gábor Fred-e pedig szellemesebb, így ez a szereposztás élvezetesebb. Akit nem fogunk egykönnyen elfelejteni, az a Haumann Máté által életre keltett Mary Sunshine. Férfi is, nő is, mégsem zavaró ez a kettősség, tökéletesen egyensúlyoz a két nem határán, női ruháit ízlésesen viseli, cseppet sem játssza túl szerepét, angol nyelvű mondatai ütnek, ha a színen van, nem lehet nem őt nézni. Szóló száma feltétlen megérdemel egy plusz mondatot, mert amit énektechnikailag kivitelez, az több, mint embert próbáló, mégis magasan teljesíti a kihívást. A többi szereplő is éles karakterábrázolással, profin dolgozik, Tóth Loon átgondolt Konferansziéja pontos, ám olykor elfárad, Nyirkó István és Benczédi Sándor kellő humorral hozza a kisebb szerepeket, a cellalányok meggyőzőek, játékukban is szépen elkülönül eltérő személyiségük.


Az egész előadásra jellemző a nagyfokú igényesség. Horesnyi Balázs díszlete ízléses, az esküdtszék 12 Al Capone-ja eredeti ötlet, a Billy irodája mögötti városképre pedig hosszú percekre odaszegeződik a szem. Rátkai Erzsébet munkásságának nagy rajongója vagyok, rendre kitűnő stílusérzékkel nyúl az anyagokhoz, az öncélúságot messziről kerüli, de egy csipet eleganciát mindig találunk ruháiban; most sincs ez másként, kifejező, karakterépítő jelmezeket álmodott a szereplőknek (a parókákért külön köszönet, meglepően természetes frizurákat láthatunk). A zenekar érzéssel, nem rutinból játszik, kár, hogy néhány dalt a kelleténél gyorsabbra gondolt Fekete Mária karmester, Celofán dala kissé sramlissá vált némely ponton, de mindenképp dicséret illeti a záró gospel dalért, szép szólamokat szólaltat meg a kar. Az igényesség tehát audionálisan is jelen van, eddig csak külföldön és olykor-olykor pesti sztárszínházakban hallottam ilyen minőségű énekhangzást. Egytől egyig mindenki hiba nélkül, magabiztosan intonál, még a tánckar szólamain sem hallatszik inkompetencia, ahogy Bozsik Centrál tánckarában igencsak. És itt emelném ki Kováts Gergely Csanád koreográfusi munkáját, amely talán a legmeghatározóbb az előadás során. Tudvalevő, ez egy táncos musical darab, nem véletlen Fosse neve jut eszünkbe a musicalről. Igen, ő megalkotta a tökéleteset a hetvenes években, de most itt van valaki Magyarországról, aki képes hozni ugyanazt a nívót új, kreatív formákkal. Ötletessége, szellemessége nem ismer határokat, minden apró mozdulatnak jelentése van, mely rímel az elhangzó szövegre; ha valaki lemaradna a tartalmi részekről, a mozdulatokból megértheti a történéseket. Látványos, izgalmas, pörgős táncokat kapunk, öröm nézni, ahogy a színészi képességekkel is bíró, fáradhatatlan profi tánckar megtölti élettel a Hinta hanta vagy a Riporter dalt. Személyes kedvencem a Velma placcra lép – másutt vékonyka rendezői elem –, melyben a férfikar szemet gyönyörködtető összhangban echozik Trokán Annának. A karakterek mozdulatrendszere elkülönül, a show-számok aréna koncerteket idéznek, de a legfinomabb szóló dalokban is, mint a Mr. Celofán vagy Mary Sunshine dala, fegyelmezetten felépített, átgondolt, eredeti koreográfiával találkozunk. A kimunkált mozgás az egész előadás során elkísér, Eperjes Károly statikusabb, feszes, intenzív rendezéséhez tökéletesen illeszkedik a koreográfusi munka, mintha egymás szájába adva a szavakat, együtt álmodták volna színpadra a jeleneteket. Kováts megérdemli a nagy szavakat, fiatal, tehetséges koreográfus, aki szemmel láthatóan nem csupán a tánchoz ért, színházi szeme sokkal érzékenyebb ennél. Talán nem túlzás Seregihez hasonlítani, igenis elképzelhető, hogy Fosse hazai helytartója megszületett, a potenciál benne van, a következő évek pedig eldöntik, szerencsével jár–e, kiteljesedhet–e, szükség van–e itthon gondolkodó, profi színházi szakemberre. Mindenesetre kiválóan működött együtt Eperjes finom rendezésével, melynek tisztasága, jó értelemben vett egyszerűsége a legnagyobb erénye, dinamikája teret hagy az éles humornak, egy poén sem vész el.  Talán igaza is van a rendezőnek, hogy nem bízik bennem, mert igen, belefeledkeztem volna a nevetésbe, ha nem vág  arcon a fináléban, hogy tudatosítsa üzenetét. Mégis dühös vagyok miatta, na nem azért, mert jól szórakoztam, hanem, mert akkor és akkorát ütött. De hajlandó vagyok e tette felett szemet hunyni, mert egy páratlan előadás emlékével gazdagodtam.


Ha valaki rendszeresen jár színházba, tudja, ritka, hogy minden összetevő pozitív irányba mutasson; itt a rendezői-koreográfusi gondolatiságtól a remekül hangosított zenén és az elegáns látványvilágon át a tökéletesen eltalált szereposztásig minden-minden a legnagyobb rendben van. Nagy kincs az ilyen előadás manapság, nem is kérdés, hogy sikerre született, további diadalmenetet vizionálok az elkövetkező évekre, remélem, több színház is vendégül látja majd a jövőben. Ám amíg erre várunk, addig se legyünk restek Veszprémbe látogatni, nem fogunk csalódni!


 


S. E. Ezra

Szólj hozzá
Tovább a falamra
hirdetés