A Bárkától már megszoktam, hogy mindig egyedi hangvételű, szokatlan témájú előadásokat tűz műsorára. A Dorota Maslowska abszurd drámájából Kamondi Zoltán rendezte Lángoló kerékpár különleges láncszeme lett a repertoárnak.

Szokatlan színpadkép fogad: bevásárló szatyrok tömege a sarokban, kiábrándítóan szegényes bútorok, s köztük az üres számítógépet kitartóan püfölő kamaszlány (Spolarics Andrea), és a zsinóron száradó ruhák alatt magát ide-oda kerekező nénike. Mint élete kitörölhetetlen darabjai, úgy csörömpölnek utána a kerekesszékéhez spárgával odakötözött edények. Ritkán szólal meg, akkor is egy bizonyos világháborús napot és egy szép virágos ruhát emlegetve. Az unoka -Pici Jégkislány- korunk tipikus gyermeke; fáradhatatlan energiával nyeri ki az életben maradáshoz szükséges információkat a netről, s így felcsipegetett tudását próbálja környezetében értelmezni. Sivár világába némi újdonságot - a saját bevallása szerint is - igavonóállat szintjén létező anyja képes varázsolni. Nincs magas ingerküszöb: kiválóan megteszi egy mások által már kihajított többhetes Nincskegyed, vagy az árufeltöltőt egy napra sztárra avanzsáló Klikk. Olcsó, házhoz jött. Már a fejüket sem kell törni, hiszen a rejtvényt is megoldották előttük, helyettük. A szürke hétköznapokat némileg a tv és Edina képes színesíti, kinek szétfolyó alkatáról megmintázható az Egészségtelen Ételeket Habzsolók szobra. Jó úton halad: a média sugallta csontos ideálok hatására már kellően dagadtnak érzi magát, életereje is csak a szomszédig futja. Az asztal körül jó elbeszélgetni egymás mellett, s egy kicsit analizálni magukat, ha mélyen nem is, csak egy-két választ bekarikázva. Különös négyesük a díjesőről álmodozó rendezővel válik teljessé, ki még el sem készítette „A lovagló ló” című káprázatos filmjét, de már ott ünneplik a kibeszélőshowban. Előtte nincsenek akadályok, hacsak a gyönyörű műsorvezető feltette kérdések nem azok, ám a pillanatnyi zavaron mindig átsegít egy csipet fehér por. Vibráló fények, trendi színek, zakatoló zene és mi is szájtátott fogyasztókká válunk. Előttünk az elérhetetlen ÁLOM, s a fénypászmában a mindig mosoly, önmagát -és más fuldoklókat- kereső szépség. A szemétre vetett élet sikolya azonban tisztán hallható, s mindnyájunkhoz szól…

Szelektív világ, háromgenerációs szereplőkkel és hátborzongatóan abszurd nyelvezettel. A nemlegesség művészi tagadása, mely játékos verbalitás továbbfokozza torz világunk hibáit. A remek színészi játéknak köszönhetően azonban kiválóan szórakozunk, és jót lubickolunk az abszurditásban. Fásult nénike (Szorcsik Kriszta) minden mozdulatát ólmossá tette az élet súlya, s igencsak csodálkozunk, mikor az átélt borzalmak ellenére fiatal sugárzó lányként látjuk viszont a Visztula partján. Korunk hőse vitathatatlanul a Varjú Éva formálta anya, aki a létminimum alatti túlélés fortélyai mellett ütős színészi játékkal ajándékoz meg minket. Még sosem láttam ilyen mesterien tálalni az ecetes sz.rt! Ilyés Róbert darabos mozgású, pongyolás Edináján jókat derülünk, nem kis feladat lehet megbirkózni a terjedelmesség eme határaival. A nyomasztó miliő éles kontrasztjaként ragyog zöld ruhájában Ónodi Eszter, akinek magabiztos laza fellépését látva vérbeli showműsorban érezzük magunkat. Színpad a színpadon, teljes a kábulat. Felületes talmi világ, s benne az önáltatás nagymestere Kardos Róbert, a céltudatos rendező szerepében.

De tényleg ez lenne korunk lenyomata?! Ilyen kiábrándító a magyar valóság? Kétkedem, és reménykedem… A lassan surrogó homokszemeket hallgatva Pilinszky sorai kúsznak az agyamba: „…s örvénylik békénkre a por, por szemünkbe.”