Szerencsére Margy Kinmoth Az Ermitázs felfedezése (Hermitage Revealed, 2014) című filmje

nem egy múzeumi tárlatvezetés összefoglalója, ahogy a magyar alcím sugallja, nem célja, hogy

kiváltson egy valódi látogatást a világ egyik legnagyobb és legöregebb gyűjteményében. Erre nem is

lenne esélye. Ehelyett az intézmény történetéből és mai életéből gyúr össze egy klasszikus felépítésű

dokumentumfilmet, számos olyan helyszínnel, nagyközelivel, amit a helyszínen nem tapasztalhatna

meg a néző. A film az Ermitázs 250. születésnapja alkalmából készült, az Uránia filmszínház

Exhibition sorozata keretében látható Budapesten.

Az előzetes azt ígéri, hogy a film olyan helyekre enged bepillantani, amelyek eddig nem voltak

elérhetőek a nagyközönség számára. Ez nem csak Nagy Katalin cárnő eredeti tárlókban tartott

drágakőgyűjteményét vagy a restaurátorműhelyeket jelenti, hanem azt is, hogy a film nem kerüli el a

kényes kérdéseket. Nem ismerem az Ermitázs eddigi filmes- és médiareprezentációját, így

újdonságként és pozitívumként értékeltem, hogy a múzeum dolgozói beszélnek arról, hogy mit

gondolnak a második világháborúban a Szovjetunióba szállított német gyűjteményekről, szóba kerül a

múzeum vezetése és a politikummal való kapcsolata. Persze nem látunk a hivatalos nézőpont mögé, de

a film érdeme, hogy teret hagy a nézői ítéletnek, az egyébként kevésszer használt narrátori hang inkább

csak megfigyeléseket közöl, az információkat maguk a múzeum dolgozói mondják el. Hogy a múzeumi

környezetben, klasszikus interjúhelyzetben filmezett múzeumi dolgozók nem csak beszélő fejek,

hanem hús-vér szereplők, az a láthatatlanul maradó riporter és a vágó érdeme.

Kulisszák megmutatása ide vagy oda, egyértelmű, hogy az Ermitázs a cári hagyományokat

követő, arisztokratikus, hierarchikus intézmény. Az igazgató, aki pozícióját az apjától örökölte és az

egykori cári gyerekekhez hasonlóan a műtárgyak között nőtt fel, küldetésének, közéleti szerepének

teljes tudatában nyilatkozik. Értelmezésében a múzeum a hagyomány őre és az esztétikai értékrend

hiteles meghatározója. A palotában az etikett szigorú szabályai érvényesek, az itt dolgozók egy szűk

elit tagjai, a látogató tekintete, viselkedése meglehetősen irányított. Irigykedve nézzük a visszatérő

motívumként feltűnő, palotában bóklászó gyereket, aki – most az egyszer, a forgatás, a szerep kedvéért

– bátran megérintheti a múzeumi berendezést, akár kezet is foghat a fegyvergyűjteményben kiállított

lovagi páncélokkal. Ő egy kettős metafora: az Ermitázs igazgatójának gyerekkori énjét és a mindenkori

látogató titkos vágyát testesíti meg. Jelenléte azért nem válik mesterkéltté, mert annyira egyértelműen

megrendezett: kicsit örülünk is, hogy legalább ez a kisfiú „garázdálkodhatott” egy jót a szigorú

környezetben.

Ezek után kellemes meglepetésként ér, hogy a múzeum nem zárkózik el a kortárs művészet elől

és mindezt nem ússza meg azzal, hogy néha teret biztosít egy-egy kortás kiállításnak, hanem hagyja,

hogy egy külföldi kortárs művész a gyűjtemény darabjait is új kontextusba helyezze. Az üzenet: a

múzeum tisztában van azzal, hogy reprezentációs és ízlésformáló, ismeretterjesztő szerepe mellett ma

másképp kell kezelnie a látogatót, ha aktív része szeretne maradni a társadalomnak. A „remetelak”-ból

nyilvános tér lett és ezt mai értelemben kell tálalni. A legnagyobb, legrégebbi, legelitebb múzeumnak a

legkorszerűbbnek is kell lennie.

Azon túl, hogy a néző rádöbben arra, hogy a művészettörténeti könyveből ismert reprók

eredetije mekkora százalékban található Szentpéterváron, a film jó bevezető az intézmény

szociokulturális kontextusára kváncsiaknak is. Aki eddig nem fontolgatta, ezután biztos gondolkodni

fog egy szentpétervári látogatás lehetőségén.

A film még október 3-án (16.00) és 18-án (11.00) megtekinthető az Urániában.

Bővebb infó, jegyrendelés: http://www.urania-nf.hu/kiallitas/az-ermitazs-felfedezese

Zsizsmann Erika