Szerencsére Margy Kinmoth Az Ermitázs felfedezése (Hermitage Revealed, 2014) című filmje
nem egy múzeumi tárlatvezetés összefoglalója, ahogy a magyar alcím sugallja, nem célja, hogy
kiváltson egy valódi látogatást a világ egyik legnagyobb és legöregebb gyűjteményében. Erre nem is
lenne esélye. Ehelyett az intézmény történetéből és mai életéből gyúr össze egy klasszikus felépítésű
dokumentumfilmet, számos olyan helyszínnel, nagyközelivel, amit a helyszínen nem tapasztalhatna
meg a néző. A film az Ermitázs 250. születésnapja alkalmából készült, az Uránia filmszínház
Exhibition sorozata keretében látható Budapesten.
Az előzetes azt ígéri, hogy a film olyan helyekre enged bepillantani, amelyek eddig nem voltak
elérhetőek a nagyközönség számára. Ez nem csak Nagy Katalin cárnő eredeti tárlókban tartott
drágakőgyűjteményét vagy a restaurátorműhelyeket jelenti, hanem azt is, hogy a film nem kerüli el a
kényes kérdéseket. Nem ismerem az Ermitázs eddigi filmes- és médiareprezentációját, így
újdonságként és pozitívumként értékeltem, hogy a múzeum dolgozói beszélnek arról, hogy mit
gondolnak a második világháborúban a Szovjetunióba szállított német gyűjteményekről, szóba kerül a
múzeum vezetése és a politikummal való kapcsolata. Persze nem látunk a hivatalos nézőpont mögé, de
a film érdeme, hogy teret hagy a nézői ítéletnek, az egyébként kevésszer használt narrátori hang inkább
csak megfigyeléseket közöl, az információkat maguk a múzeum dolgozói mondják el. Hogy a múzeumi
környezetben, klasszikus interjúhelyzetben filmezett múzeumi dolgozók nem csak beszélő fejek,
hanem hús-vér szereplők, az a láthatatlanul maradó riporter és a vágó érdeme.
Kulisszák megmutatása ide vagy oda, egyértelmű, hogy az Ermitázs a cári hagyományokat
követő, arisztokratikus, hierarchikus intézmény. Az igazgató, aki pozícióját az apjától örökölte és az
egykori cári gyerekekhez hasonlóan a műtárgyak között nőtt fel, küldetésének, közéleti szerepének
teljes tudatában nyilatkozik. Értelmezésében a múzeum a hagyomány őre és az esztétikai értékrend
hiteles meghatározója. A palotában az etikett szigorú szabályai érvényesek, az itt dolgozók egy szűk
elit tagjai, a látogató tekintete, viselkedése meglehetősen irányított. Irigykedve nézzük a visszatérő
motívumként feltűnő, palotában bóklászó gyereket, aki – most az egyszer, a forgatás, a szerep kedvéért
– bátran megérintheti a múzeumi berendezést, akár kezet is foghat a fegyvergyűjteményben kiállított
lovagi páncélokkal. Ő egy kettős metafora: az Ermitázs igazgatójának gyerekkori énjét és a mindenkori
látogató titkos vágyát testesíti meg. Jelenléte azért nem válik mesterkéltté, mert annyira egyértelműen
megrendezett: kicsit örülünk is, hogy legalább ez a kisfiú „garázdálkodhatott” egy jót a szigorú
környezetben.
Ezek után kellemes meglepetésként ér, hogy a múzeum nem zárkózik el a kortárs művészet elől
és mindezt nem ússza meg azzal, hogy néha teret biztosít egy-egy kortás kiállításnak, hanem hagyja,
hogy egy külföldi kortárs művész a gyűjtemény darabjait is új kontextusba helyezze. Az üzenet: a
múzeum tisztában van azzal, hogy reprezentációs és ízlésformáló, ismeretterjesztő szerepe mellett ma
másképp kell kezelnie a látogatót, ha aktív része szeretne maradni a társadalomnak. A „remetelak”-ból
nyilvános tér lett és ezt mai értelemben kell tálalni. A legnagyobb, legrégebbi, legelitebb múzeumnak a
legkorszerűbbnek is kell lennie.
Azon túl, hogy a néző rádöbben arra, hogy a művészettörténeti könyveből ismert reprók
eredetije mekkora százalékban található Szentpéterváron, a film jó bevezető az intézmény
szociokulturális kontextusára kváncsiaknak is. Aki eddig nem fontolgatta, ezután biztos gondolkodni
fog egy szentpétervári látogatás lehetőségén.
A film még október 3-án (16.00) és 18-án (11.00) megtekinthető az Urániában.
Bővebb infó, jegyrendelés: http://www.urania-nf.hu/kiallitas/az-ermitazs-felfedezese
Zsizsmann Erika