• Béres Ilona születésnapjára

    2013-06-04 09:00:00

    2012-ben ezen a napon ünnepelte 70. születésnapját Az arany ember Tímeája, A kőszívű ember fiai Alphonsine-ja, számtalan színpadi előadás, tévé- és mozifilm szereplője, Jeanne Moreau és Sophia Loren magyarhangja.

     

     

     

    20 évesen játszotta el Tímeát. Így vall erről - és egyben ars poeticáját is megismerhetjük:

     

    A forgatáskor a Vaskapunál „…egész nap egy csónakban gubbasztottam étlen, szomjan, végül a folyamőrök szántak meg és adtak egy falat kenyeret. Nem panaszképpen mesélem mindezt, megér minden fáradságot, ha úgy érzem, sikerül valamit megoldani. Így talán eljutok ahhoz a bizonyos küszöbhöz. Átlépni? Nem, még nem léptem át és – hadd mondjam meg őszintén – nem is akarom még átlépni. Mert akkor lezárul egy korszak az életemben, a pályámon. S ez az, amit nem akarok. Szeretném, ha sokáig ott lenne előttem az a képzeletbeli küszöb és belül állandóan sarkallna valami, hogy átlépjem.” (Lobogó, 1963. október)

     


     

     

    Negyedéves főiskolás korában kapta meg élete első főszerepét a Hátsó ablak című darabban a Vígszínházban.

     

    „Izgalommal jöttem a színházba. Féltem, hogy megállom-e majd a helyemet olyan neves kollégákkal, akikkel együtt játszom. Ez a kezdeti félénkség feloldódott bennem a szívélyes, segítőkész fogadtatás láttán. Most már szemtelenkedni is merek, ezt persze a szerepem kívánja meg.” (Magyar Ifjúság, 1963. szeptember)

     

     

     

     

     

     

    1967-ben az Egy szerelem három éjszakája című film forgatásán, amelyet Révész György rendezett, télen a Duna jeges vízén kellett csónakáznia, három napig. A fiatal színésznő súlyosan megbetegedett. Az a veszély fenyegette, hogy merev marad a térde. Megoperálták, újra meg kellett tanulnia járni, három évtizeden át szenvedett különféle egészségügyi problémáktól az eset következtében. Erről így vall: „...mikor bedühödtem, és mint magánzó, bepereltem a Magyar Filmgyártó Vállalatot - a szocializmus idején -, a pipás Révész Gyuri azt mondta a tárgyaláson, "kérem, a művésznő nem panaszkodott".” A bíróság igazat adott a színésznőnek, de a lehető legkisebb kártérítést ítélte meg neki.

     

     


     

     

     

    Első férjétől (akihez diplomaosztója másnapján ment feleségül) Bessenyei Ferenc miatt vált el. Kapcsolatukról így vall:


    Bessenyei nagy szerelem volt?


    Az lett. De nem az a meglátni, megszeretni fajta. Sokáig udvarolt és én féltem tőle. Huszonéves voltam és férjezett, ő negyvennyolc. Emlékszem, gyalog mentem haza a Madáchból, és esténként ott suhogott mögöttem a fekete bőrkabátja. Úgy éreztem magam, mint Irina a Három nővérben, aki fél Szoljonijtól. Mindig az jutott eszembe, hogy "jaj szóra sincs már kedve, fejére ült a medve". Aztán ez a kivédhetetlen, áradó szerelem mégiscsak elvarázsolt, amí­g rá nem jöttem, hogy Feri nem engem szeret, hanem azt a szerelmet, amit én keltek benne. Ennél nagyobb magány nincs.


    Szí­nészként lehetett mellette létezni?


    Nem, nem. Persze, amikor a Téli rege végén bejöttem nagy királylányruhában, attól voltam szép, ahogy ő rám nézett. Sugárba öntötte rám a csodálatát. De nála rosszabb partnerem nem volt még a pályán. Hangoztatta is: "akkor van dialóg a szí­npadon, ha monológot mondok". Ez azt jelenti, hogy sose néz a szemedbe, helyette a két szemed közé, a homlokodra, mozog a szája, mondja magában a te szövegedet, majd saját magának válaszol. Hát ebbe bele lehet bolondulni. Rettenetes magány. Persze ez Feri képességeiből mit sem von le, ettől még óriási szí­nész volt. (Kritika, 2007. július-augusztus)

     

     

     

     

     

     

     

    Partnereiről így emlékezik:

     

    Olyan csodás partner, mint például Tomanek Nándi, ritkán akad egy hosszú pályán is. Amikor a Szerelem és halál játékában rám nézett, úgy hí­vtam a pillanatot, hogy virágzik a nefelejcs. Ezt az átható, intenzí­v ragyogást később csak Bubik Pistánál éltem újra, a Tartuffe-ben. Mikor udvarol Elmirának. Mondogattam is: "Jaj, megint virágzik a nefelejcs!" Vannak ilyen csodák. Sinkovitsnál érzékenyebb partnerem is kevés akadt. Bármilyen hangulatban voltál, fantasztikusan reagált. Azt hiszem, a Jóistentől a legnagyobb tehetséget Imre kapta azok közül, akiket én ismerhettem. És Őze! Szentendrén, a Ví­zkeresztben ő Malvoliót játszotta, én Oliviát. Nagyon mélyem belém égett. Róla nyugodtan el lehet mondani, hogy zseni volt.


    Páger, Téni bácsi rendkí­vül önző szí­nész volt, de mindent tudott. A jelenléte felért egy tűzijátékkal. Nem múlt el este, amikor ne óhajtotta volna a sikert, és meg is küzdött érte. De micsoda élmény volt Sulyok vagy Bulla mellett játszani! Amikor Psota helyett beugrottam az Olympiába - ott látta meg a hátamat Feri kivágott ruhában, onnan kezdődött az üldözés -, Darvas Lili volt a partnerem, aki hozott magával egy múltat, egy egész világot. Számomra azelőtt a Molnár-miliő ismeretlen volt. És életem egyik legnagyobb élménye Kiss Manyi. Nála erősebb stí­lusérzékkel megáldott szí­nésszel azóta se találkoztam. Senkire nem hallgatott, egyetlen kontrollja volt, az öltöztetője. Bí­ró Margit minden főpróbán lement a nézőtérre, majd elmondta: "Manyika, ez most nem!" Vagy "Manyika, ez igen!". Mikor a Kispolgárokat játszottuk a Madáchban, Manyika alakí­totta a mamát, Bessenyei Tetyerevet. Tetyerevnek van egy gyönyörű monológja a tűzről. A bolond, a gazember és a tűz. Manyika minden este megállt a portálban, meghallgatta Ferit, sí­rdogált kicsit, majd visszament az öltözőjébe. Ez volt Feri nagy korszaka, és persze a Gellért a Nemzetiben.

    Olyan nagyvadakkal kezdtem a pályát, mint Psota - a Boldogtalanok volt az első szerepem a Madách Kamarában. Mensáros Laci furcsa módon akkor játszott legfontosabb szerepet az életemben, amikor nem volt jelen. Debrecenben, amikor rettentő magányosnak éreztem magam, Laci elvált felesége és az élettársa vettek magukhoz. Minden szabadidőmet náluk töltöttem. Imádtam Juditot. Az Aranysárkányban Laci lányát játszottam, és egyszer úgy megpofozott, hogy másnap fájdalomdí­jul kaptam a rendezőtől egy üveg konyakot. (Kritika, 2007. július-augusztus)


     

     

     

     

     

    Amikor Kronoszt játszotta a Teomachiában, Weöres Sándor drámájában, szövegének utolsó harmadát visszafelé kellett elmondania. Időnként a földhöz csapta a szövegkönyvet, de megtanulta.

     

     

    „Önző vagyok. Mindent el akarok játszani. Operettet és musicalt, Szent Johannát és Nyilas Misit és mindent…”


    "A szí­nház nem maga a mennyország, ahol bűntelen, hibátlan emberek szeretik egymást. Konfliktusos hely."



    Címkék: Beres Ilona
    Szerintetek
    0/10

bezaras mi hogyan mit facebook reg mi hogyan mit facebook reg