• Máté Lajos (1928-2011)

    2011-11-18 10:35:19

    Máté Lajos nagyapja uradalmi néptanító volt. Édesapja, az irodalom- és sajtótörténész Máté Károly, 24 hónapot harcolt a fronton, s századosként szerelt le...

    Máté Lajos nagyapja uradalmi néptanító volt. Édesapja, az irodalom- és sajtótörténész Máté Károly, 24 hónapot harcolt a fronton, s századosként szerelt le 1918-ban. Magyar-német szakos gimnáziumi tanár volt Dombóváron, s bölcsészdoktorként végzett Pécsett, 1925-ben. Saj­tótörténetet tanított az egyetemen, folyóiratokat, szótárokat szerkesztett, több sajtóval és könyvkiadással kapcsolatos könyvet írt. Évekig volt a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda igazgatója.  Édesanyja a dombóvári „mo­zis”-nak volt a lánya. Ez a mozis apa egyébként gaz­datisztként tartotta el a családját.

    Máté Lajos 1928. július elsején született, Pécsett.
    A hatvanas évek közepén ismertem meg. Vonattal jártam Békéscsabára, hogy az amatőr rendezői vizsgához szükséges tanfolyamon hallgassam szívderítő fecsegését a görögökről, s szellemes fejtegetését Brecht Carrar asszony puskái című játékának térkiképzéséről. Aztán ő jött hozzánk, diákokhoz, Orosházára, tavaszi ünnepi mű­sort rendezni. Egyszer, valamin földühödve, irdatlan kiabálásba kezdett, s a pipáját is földhöz vágta. Érdeklőd­ve néztem. Nem hittem el, hogy ilyesmi megtörténhet. Aztán, mintha mi sem történt volna, egy idő múlva folytatta a próbát. Ekkor már túl volt győri és csabai rendezésein, de még láthattam egyik legjobban sikerült munkáját, a Pillantás a hídról-t. Erős előadás volt.


    A hetvenes évek elején körülbelül egy időben kerültünk a Népművelési Intézetbe. Ő főmunkatársnak a Drámai Osztályra, én adminisztrátornak a kutatási részlegre. Pár év múlva rám bízták az amatőrszínjátszók eléggé elgazosodott képzéseinek ügyét. Terveimet nem titkoltam. Erre aztán, ahol csak lehetett, nevetségessé tett, borzadva ecsetelt mindenféle ifjú titáni erőfeszítést, két konyak között. Aztán egy szobába kerültünk. Tíz éven át dolgoztunk együtt. Utaztunk az országban, tanítottunk a nyári kurzusokon, leveleztünk, telefonáltunk, tartottuk a lelket magunkban meg másokban. Azt hiszem, mindent tudtunk egymásról.


    Ő kora reggel kezdett, s fél tízre készen volt minden aznapi munkájával. Az elolvasott újságot azonnal eldobta, úgyszintén a nem iktatandó leveleket is. Kéjes örömmel szabadult meg mindentől, s időnként mindenkitől. Mire kitanultam vibráló természetét, ő már a lépteimet hallva tudta, mire számíthat, ha belépek. Ismertük egymást. Azokban az években megvetett mindent és mindenkit. Ha ez lehetetlennek bizonyult, magát vetette meg, amitől ingerült lett, tartós rosszkedve kerekedett. Tisztaságmániás volt. Ha beverte a térdét az asztalba, aznap nemigen lehetett hozzá szólni. Félt a betegségektől, a gyerekektől, a balesetektől. Idegesítette a pátosz, a politika, de türelmes volt a furcsálkodó színjátszókkal szem­ben. Néha eltanácstalanodott, s magával is vitatkozva mérlegelt egy-egy produkciót. Nem konspirált, nem ártott, legfeljebb nem segített. A fontoskodókat nagyon utálta, s azon nyomban ki is figurázta. Akkor kezdett elfogadni valakit, ha megbizonyosodott az illető esendőségéről. Megbocsátanivalót keresett, különben unatkozva vagy utálattal elfordult tőlünk. Kiszámíthatatlan, s rendkívül szórakoztató ember volt.


    Csak sokkal később, a Samesz voltam a Művész Színház­ban című könyvéből tudtam meg, hogy ez a mindenben kétkedő, mindent kiforgató, keserű humorú ember milyen rajongó ifjú volt húsz évesen. Könyvek között töltött gyerekkor után, Várkonyi Zoltán mellett csodálkozott rá a színházra, de annyira, hogy bölcsészkari tanulmányait három félév múlva odahagyta. Később a Nemzetiben is dolgozott Major Tamás és a többi nagy közelében, így nem kellett gyakorlati tárgyakat tanulnia, csak valami elméleti vizsgát tett az akkori főiskolán. Ez elég volt ahhoz, hogy rendezőként tartsák nyílván. A speciális osztályban olyanok tanultak vele együtt, mint Zsurzs Éva, Udvaros Béla, és a későbbi legendás Kapos­várt megalapozó Kormos István.
    Rendezőként, ahogy mostanában írják róla, a „csúcson” hagyta abba, s lett az amatőrszínjátszók Máté Lajosa, a színházi nevelés hírvivője, fesztiválok szervezője és a magyar kultúra követe külföldön is.                                                                                                                                                 
    A történetmesélés, vagy, ahogy ő mondta, a „sztorizás” volt az életeleme. Mindenre emlékezett. Ha ő lehetett a társaság középpontja, figyelni is képes volt másokra. Ilyenkor olyan kitüntető figyelemmel fordult az őt érdeklő nők és férfiak felé, hogy azok életük fontos perceit élték meg ebben a kaján reflektorfényben. Szerette, ha egy nő nő, méltányolta, ha egy férfi férfi, s kíváncsi szeretettel fordult az átmenetek felé.


    Türelmetlen és kényes természete hihetetlen társasági mun­kabírással párosult. S legfőként ezért írok most róla, mert érdemes tudni a fiatalabb nemzedék tagjainak, hogy ez a nehéz természetű, színes, érdekes ember micsoda munkát végzett, mint kultúrdiplomata a színházi kultúra, s vele a drámapedagógia külhoni kapcsolatainak megteremtése során. Mi többiek már régen kidőltünk, amikor ő, hol németül, hol angolul, hol magyarul szóval tartotta a vendégeket vagy a házigazdákat. Ha nem velem történik meg számtalanszor, tán el se hiszem: külföldön járva, aggodalmas-nehézkes pillanatokban, elakadt tárgyalási helyzetekben csak úgy véletlenül ki kellett ejteni a nevét, s a társaságban mindenki fölvillanyozódott. „Oh, Lajosz Máté?!” Szívek és ajtók nyíltak meg a neve hallatára. Az általa megszőtt és életben tartott barátságok és pedagógiai célzatú flörtök eredményeként juthattunk azokhoz a nemzetközi kapcsolatokhoz, amiknek minden értéke beépült a magyar alternatív színházi kultúra, s vele a drámapedagógia iskoláiba és intézményeibe.


    Máté Lajos fia a magyar színházi élet egyik legjelentősebb alakja, a színész-rendező-színházigazgató: Máté Gábor. De Máté Lajosnak nemcsak vér szerinti fia és leánya él. Sokan vagyunk, akik őrizzük a nevetését, az évő­dését („Hercegnőm, mi baj van? Mester, mi új­sááág?”). Sokan vagyunk, akik először tapasztalhatták meg a közelében, milyen az, amikor a hazulról hozott polgári kultúrát könnyed és tékozló természetességgel birtokolja valaki. Ő pedig mintha mindig lebegett volna. „Iker vagyok! – mondta széles nevetéssel, Tudod, az Ikreknek mindig levegőben repked a kezük…” Nem szeretett megérkezni. Hisz „semmi, semmi nem jó, úgy, ahogy van” (Sárközi György). A bizonyosság fárasztotta leginkább. Az elindulás hozta lendületbe.
    Nemrég elindult közülünk, végleg, visszavárhatatlanul. Hosszú, szép utat kívánunk néki. 
    És – mindent köszönünk.


    Gabnai Katalin

     

    A cikk a Drámapedagógia Magazin legfrissebb számában jelent meg. Ezúton is köszönjük az közlés lehetőségét.

    42. (2011/2.) szám


    Címkék: Máté Lajos
    Szerintetek
    0/10

bezaras mi hogyan mit facebook reg mi hogyan mit facebook reg