A szerző: Georges Feydeau

1890-ben kezdte el a nagy francia vígjátékíró elődök műveinek módszeres tanulmányozását, majd azokból ihletet (és technikai tudást) merítve megírta Champignol malgré lui című vígjátékát (Hamvai Kornél átiratában: A tartalék tartalékos), amivel nemzetközi nevet szerzett magának. Mintegy hatvan komédiájának nagy része bepillantást enged a párizsi félvilági életbe, és közös jellemzőjük a rafinált cselekményvezetés, a szellemes párbeszédek, a félreértések és különös egybeesések végtelen láncolata.

Minden sikere ellenére Feydeau szomorú véget ért. Válása, nagyvilági, pazarló életmódja (a Maximban például saját asztalt tartottak fönn számára), játékszenvedélye miatt súlyos anyagi gondokkal küszködött, míg végül szifilisz okozta idegrendszeri sorvadás miatt zavart elmével halt meg 1921-ben, 58 éves korában.

A kacagás remetéje

„Feydeau, a nagy mulattató, a kacagás viharainak fölényes igazgatója röstellte, hogy mint ember oly savanyú, oly kétségbeesett volt, mint a legrosszabb emésztésű gyomorbajos és talán ezért: alig ment emberek közé. Hisz megjelenése csak csalódást kelthetett volna. Az emberek azt hitték, hogy ha Feydeauval beszélnek, legalább is egy viccet visznek haza, amin egy hétig lehet nevetni. És Feydeau talán nem akarta kiábrándítani a derék, lelkes embereket, nem akarta lesújtani őket a maga keserűnél keserűbb életfilozófiájával, nem akarta lehűteni őket a melankóliája hideg zuhanyával, tehát inkább elkerülte őket. Párizs legszomorúbb, legmagánosabb, legvigasztalhatatlanabb embere Feydeau lehetett.”

(részlet Színi Gyula 1921-ben, Feydeau halálára írott cikkéből)

Bolha a fülbe

Bár mi, magyarok bogarat ültetünk a másik fülébe, ha olyasmit közlünk vele, ami aztán nem hagyja nyugodni, a franciák bolhát. Persze nem szó szerint. A mondás eredete még a középkorra nyúlik vissza, amikor nem volt ritka vendég az emberi testen a bolha, a tetű, és egyéb ízeltlábú élősködők sora. Persze már akkor is igyekeztek mindent elkövetni, hogy megszabaduljanak a kis parazitáktól, de egy fülbe keveredett verdeső, mocorgó, csipkedő jószág különösen kellemetlen lehetett. A „bolha a fülbe” kifejezés első írásos említése a 14. századra datálható: egy meglehetősen buja francia versben fordul elő, ám egészen más jelentésben; a bolha itt a vágykeltés (eléggé sajátos) eszköze. Franciaországban ugyanis csak a 16. század vége felé kezdték a mondást a mai értelemben használni, egészen addig a másik iránt érzett vágyat szimbolizálta. A hollandok megint másképp értik; náluk, akinek bolha van a fülében, az izgága, ideges, nyughatatlan, ami – lássuk be – teljesen érthető.

Színlap

Dramaturg: Mohácsi István, Hárs Anna

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Remete Kriszta

Világítás: Baumgartner Sándor

Zene: Kovács Márton

Ügyelő: Szalai Péter

Súgó: Serfőző Andrea

A rendező munkatársa: Őri Rózsa

Rendező: MOHÁCSI JÁNOS

Bemutató: 2012. március 25. vasárnap 19.00

Forrás: Radnóti Színház